"Alázattal kell fordulni a gyerekek felé"

A 2014-es Richter Aranyanyu díjazott doktornő Jakupcsek Gabriella műsorában legfőbb hivatásának a gyerekek iránti rajongását jelölte meg.

Amikor az ember eldönti, hogy az orvoslás melyik ágát választja, nyilvánvalóan fontos szempont, hogy szereti-e a gyerekeket. Azt hiszem, ennél jobb szakmám nem is lehetne. Rengeteget kapok a gyerekektől. Ők képesek olyan őszintén kifejezni szeretetüket, hogy ebből töltekezni mindennél többet ér számomra. Egy boldog mosoly, egy ölelés, vagy egy cuppanós puszi mind felejthetetlen élmények számomra.  Egyszer egy kis betegemtől olyan fotót kaptam, amire az volt ráírva, hogy „köszönöm, hogy megköszönhetem”. Ezek az apró, de mégis fontos pillanatok minden napra újabb töltést adnak, a gyógyult kis betegek öröméből merítek erőt. A gyerekdiabetológia egy olyan területe a szakmámnak, ahol nem csak a gyerekeket, hanem a szüleiket is folyamatosan segítenem kell. Az a visszajelzés, amit a szülőktől kapok, mindenképp előremozdít a munkámban.

Mit hozott neked a Richter Aranyanyu Díj?

A díjátadó után hetekben és hónapokban, sőt mind a mai napig annyi szeretetet kaptam és kapok a betegeimtől, hogy ennél felemelőbb érzést nehezen tudok elképzelni. Ezeket a kedves gesztusokat mind elteszem a szívem csücskébe, és onnan szerzem a kitartást a mindennapokhoz.

Úgy tudom, hogy a gyerekek tiszteletét Márkus Vera főorvos asszonytól tanultad. Ő ilyen nagy hatással volt rád?

Valóban az ő nevét említetném elsőként, mert nem csak a szakmai tudásában járt előttem komoly példaként, hanem karizmatikus személyisége is maradandó értéket adott nekem. Tőle tanultam meg kezdő orvosként azt, hogy milyen alázattal kell fordulni a gyerekek és a gyerekgyógyászat felé. Később leginkább férfi tanítómestereim voltak, akiktől szintén a fáradhatatlan lelkesedést kaptam örökségül. Minden betegség egyéni, ahogy minden gyerek egy egyéniség, mindenki másképp tanítja meg a családját arra, hogyan kell elfogadni és túlélni a betegséggel járó nehézségeket. Rendkívül motivál engem, amikor egy diabéteszes gyerek tartós kezelését kell beállítani, amely kezelésbe természetesen a szülők aktív együttműködésére is szükség van. Minden gyerek egy csoda, hiszen a sikeres beavatkozások során az aggódó családjának ő maga mutatja meg azt, hogy van gyógyulás. Amikor megismerek egy beteg gyereket és családját, majd a kezelés végén haza tudom engedni őket együtt a kórházból, akkor minden alkalommal egy csodálatos átalakulásnak vagyok tanúja, ami fantasztikus tapasztalás számomra.

Ezek mind óriási sikerek, nem csak neked, de a családoknak is. Mi volt a legnagyobb örömöd a munkádban?

Azt hiszem, hogy nem sok olyan orvos van, akinek a betegei könyvet írtak a tiszteletére. A könyv címe: Hétpettyes angyalok. Ez egy szeretetkönyv, amiben harmincöt család írása található, a diabéteszes csapatom kapta emlékül. A hét petty jelentése a gyerekkori diabétesz optimális határértékét jelöli. Egy cukorbeteg kisgyerek 7%-os átlaggal jól gondozottnak számít, lehetőség szerint a felnőtt korba is stabilan fog átlépni. A könyv személyes történeteken keresztül bíztatást ad egy következő beteg családnak, továbbá segítséget nyújt abban, hogy könnyebb legyen elfogadni és feldolgozni a nehézségeket.

Van-e valami, amit saját kudarcként élsz meg a hivatásodon belül?

Orvosként nem mondhatok egy olyan esetet kudarcnak, amikor elveszítek egy beteget, mert fel kell vállalni azt a helyzetet is, amikor nem tudok egy gyereket megmenteni. Inkább azt érzem kudarcként, amikor a szülővel nem tudok megfelelően kommunikálni. Minden esetben a gyerek az első, de előfordult már az, hogy az általam óhajtott tenni akarás a szülő akaratával ütközött. Amikor a szülő nem látja be, hogy a gyerekének kezelésre van szüksége, és nem egyezik bele a gyógyításába, könnyen megeshet, hogy hátrányba kerül a beteg, pár nap múlva pedig már komolyabb beavatkozásra is szüksége lehet.

Mit gondolsz, a díjjal járó elismerés mennyire hull vissza az osztályra, vagy az intézményre?

Úgy gondolom, hogy a gyerekosztályunk is kiemelkedik kicsit a környezetéből, és az utóbbi pár hónapban már az Aranyanyu Díjnak is látszik a hozadéka. A Békés Megyei Hírlap által meghirdetett Év Embere pályázatnak én lettem a nyertese 2015-ben, ami azt jelenti, hogy az emberek hallanak rólunk, ismerik a gyulai gyermekosztályt, és az ott dolgozók iránti bizalmuk maximális.

Milyen terved vagy álmod van a jövőre nézve?

Szeretnék egy utódot kinevelni, aki tudja folytatni ezt az összetett munkát, amit jelenleg én végzek. Olyan kollegára vágyom, akinek nem csak a betegeket, de a családokat is pártfogolja. Egy idő után már arra is gondolni kell, hogy legyen valaki, aki átveszi majd ezt a szemléletet, és öregbíti a hagyományát.