Aranyanyám!

Balázsy Panna műsorvezetőt és Pákozdi Gabriellát, a Femina.hu főszerkesztőjét biztosan sokan ismeritek. Újságíróként. Mi most arra kértük őket, hogy hagyjuk egy kicsit a szakmát és beszélgessünk inkább személyesebb dolgokról. Többek között arról, hogy mit gondolnak az Aranyanyu Díjról és persze arra is kíváncsiak voltunk, hogy ismernek-e Aranyanyukat.

Balázsy Panna, műsorvezető

Aranyanyám! Végre az oly sokszor emlegetett, anyagi és erkölcsi elismerésben ritkán részesülő mindennapi hőseinkre figyelhetünk. Akik életünk valóban fontos pillanataiban ott voltak velünk, terelgettek, segítettek, útravalót adtak. Az én életemben sajnos kevés Aranyanyu volt, de a jövő Aranyanyái, vagyis a kislányaim, már sokkal kiváltságosabb helyzetben vannak. És most, az Aranyanyu Díj segítségével egy picit meg is hálálhatjuk a sok törődést. A reflektorfény ezúttal nem a gyors sikerre éhes, hanem a felépített, megszenvedett, kifaragott, legalább tízezer órás tudásra és tapasztalatra irányul, és remélem, ott is marad!

A pályámat leginkább a szám határozta meg. Mármint a nagy szám. És itt ne gondoljatok kirúzsozott csücsörítősre. Minden feladatomat azért kaptam meg, mert nagy dumás voltam. A nagy dumás, és a feladatot megoldani képes csajokból valahogy sose volt túl sok a média világában. Tehát, ha úgy vesszük, csak előnyöm származott abból, hogy nő vagyok.

Aranyanyu Díjra három jelöltem van. Mind a három egyformán fontos. Az első a szülészorvosunk, Márta. Imádtam, hogy nőnél szülhettem. Ő legalább tudta, miről is van szó. Soha egy felesleges szó nem hagyja el a száját, nagyon karakán, erős és azt hiszem, még szeret is minket. Az ereje és barátsága hatalmas segítséget ad mind a mai napig. A második Nati és Lizi lányaim óvó nénije, Kriszti néni. Kriszti néni amilyen picike, olyan óriás. Igaz szeretettel és törődéssel bánt a lányokkal, és még soha nem értem úgy az oviba, hogy ne énekeltek, mondókáztak vagy kézműveskedtek volna. Mindenkinek olyan óvó nénit kívánok, mint ő. A harmadik Nati lányom osztályfőnöke, Éva. Éva tulajdonképpen már nyugdíjas, és Nati osztálya az utolsó, amit végigvisz. Az elmúlt húsz évben végzett diákjai visszajárnak hozzá, csak úgy, beszélgetni, megnyugodni. Ennél biztosabb visszajelzés nem kell egy tanárnőnek.

Pákozdi Gabriella, a Femina.hu főszerkesztője

Azt gondolom, a nők genetikailag valahogy olyanformán vannak összerakva, hogy alaptulajdonság bennük mások segítése, ami nyilvánvalóan az anyaság ősi ösztönéből fakad. Hogy aztán ki mennyire engedi érvényesülni a benne élő „anyut”, az függ a körülményektől, a visszajelzésektől és számos más tényezőtől. Van, aki hagyja, hogy ez az érzés teljesen elsatnyuljon benne, másokban viszont pompázik akkor is, ha egy kívülállónak érthetetlen önzetlen odaadásuk és a feltétel nélküli segíteni vágyásuk. Éppen ezért tartom fontosnak, hogy igenis emeljük ki azokat a nőket a környezetünkben, akik ott vannak a mindennapjainkban. Úgy vélem, mindenki ismer Aranyanyukat a környezetében, itt az ideje, hogy mások is megismerjék őket!

Talán szerencsés vagyok, de soha nem okozott nehézséget a pályámon, hogy nő vagyok. Persze előfordulhat, hogy egy munkahelyen kell a férfias kiállás, ahogy az is, hogy nagyfokú empátiával rendelkezzen a munkavállaló, ami általában a nőkre jellemző – de ezeket a tulajdonságokat nem feltétlenül kötném a nemekhez. Sokkal inkább fontos az, ki melyik területen érzi jól magát, és ha egy nő katonaként, egy férfi pedig óvóbácsiként akar érvényesülni, ne háruljon elé akadály, hogy megtehesse.

Bár rengeteg nő dolgozik a környezetemben, én a gyerekeim védőnőjét, Závodszky Istvánnét, Marika nénit jelölném az Aranyanyu Díjra. Marika néni a terhes gondozástól kezdve mellettünk van – pedig annak már nyolc éve. Mint kezdő kismama, eleinte én is tele voltam kérdésekkel, de ő mindig nyugodt hangon válaszolgatott, és ami még fontosabb, sosem mondta, mi lenne az egyedüli megoldás. Inkább bölcsen irányított, hogy próbáljam meg esetleg ezt vagy azt, így nem éreztem kapásból ügyetlennek magam, ráadásul meghagyta nekem a választás lehetőségét is. Marika néni egy kicsit az életünk része, de azt hiszem, ő ezt egyáltalán nem bánja.