Egy nagy kaland hőseivé váltunk
Diósjenő csodálatos dombjai közül bukkan elő a múlt században épült vadászkastély, ami ma már száznyolcvan különleges ember számára ad otthont. Különlegesek, mert nem hallanak vagy nagyothallóak, és sokuknak így a hangok formálása is nehezére esik. Jelbeszéddel kommunikálnak egymással, a velük dolgozó szakemberekkel, a világgal. Egerszegi Sándorné, Ica néni tizenhat éve dolgozik köztük, és úgy érzi, igazán szerencsés, hogy a „véletlen” a Göllesz Viktor Otthonba vezérelte.
Fejlesztő pedagógusként kerültem az intézetbe, előtte voltam hittantanár, művelődési ház vezető. Fogyatékkal élő emberek között élni a legjobb dolog, ami történhetett velem, nagyon szeretem őket. Azt vallom, hogy nem irányítani kell őket, megoldani helyettük a különböző feladatokat, problémákat, hanem mellettük állni, és segíteni őket az úton, hogy átélhessék, felfedezzék az élet rejtelmeit. – osztja meg velünk hitvallását Ica néni.
Mi az, amiben számíthatnak rád?
A sportnak mindig is fontos szerepe volt az életünkben, amikor dolgozni kezdtem, az úszók csapatához csapódtam, ma pedig már a Kastély Sportegyesület elnöksége is az enyém. A sporttal próbáljuk még teljesebbé tenni az életüket, lehetőséget adni nekik a mozgásra, a kimozdulásra, arra, hogy a külvilág színes forgatagának részesei legyenek. A Gaudete kórus pedig az első jelnyelvi kórus volt hazánkban. Az együtt „éneklés” közös örömforrás, és nagy sikerélmény, hiszen egyre több meghívást kapunk különböző rendezvényekre.
Láthatóan többet jelentesz az itt élőknek, mint egy pedagógus.
Szeretném hinni, hogy egyfajta családpótlék tudok lenni számukra, mint ahogy én is a családomnak tekintem őket. Bíznak bennem, meg tudják beszélni velem az őket foglalkoztató kérdéseket, s megoszthatják velem a titkaikat, a problémáikat, tudják, hogy nálam jó helyen van, amit elmondanak nekem.
Mit tartasz a legfontosabbnak a hivatásodban?
Azt szeretném, ha a foglalkozásokkal, mozgással, közös programokkal könnyebb lenne számukra annak a súlya, hogy egy intézetben vannak. Jó lenne, ha mindazt, ami nekünk, úgynevezett épeknek olyan természetes, ők is átélhetnék, hiszen érző lelkű, jó gondolkodású, nagyon értékes emberek.
Hogyan tanítod, fejleszted őket?
Fontos, hogy egymást tanítjuk, ők engem, én őket. Segítem őket, hogy a hozott tudásukat szinten tartsák, és új ismeretekkel gazdagodjanak. A siket csoportokban próbálom megmutatni azokat a szavakat, jeleket, melyek a hivatalos jelnyelvi formát adják, ők pedig tanítják nekem a különböző helyekről hozott különféle jelnyelveket. Ezeket ellessük egymástól, s mindig a legtöbbjük által ismert, leghatékonyabb, leglágyabb formát használjuk. A jelnyelvi kórus előadásain is azt a jelet választjuk, ami a legkifejezőbb és a lehető leggördülékenyebbé teszi az előadást.
Hogyan tudják kamatoztatni a tőled szerzett tudást a hétköznapokban?
Folyamatos interakcióban vagyunk, és mindig rávilágítunk olyan összefüggésekre, amit hasznosítani tudnak. Például elkísérjük őket vásárolni, meghallgatjuk, mire szeretnék költeni a zsebpénzüket, megvitatjuk, érveket sorakoztatunk fel, melyek segíthetik a jó döntés meghozatalát. De nem szeretnénk dönteni helyettük, az a cél, hogy a különféle élethelyzetekben a számukra legkedvezőbb utat válasszák.
Ica nénivel nehéz pár mondatot váltani, ahogy végigsétálunk a parkon, minden irányból üdvözlik, integetnek neki, csatlakoznak hozzá és kérdezik a „nagy család” tagjai. Ő pedig szeretettel, csillogó szemmel mutogatja el nekik a választ. Nem tudom, mit mond nekik, de látom, hogy olyan erős kötelék kapcsolja össze őket, melynek köszönhetően szinte nincs is szükség szavakra. Arra a kérdésre, vajon hogyan folytatódik az életük a Richter Aranyanyu Díj díjkiosztó gálája után, Ica néni nevetve ennyit válaszol:
Jönnek a hideg téli esték, ha megkapjuk a forgatás teljes anyagát, az jó móka lesz. Órákon keresztül ülünk majd a képernyő előtt és istenien fogunk szórakozni magunkon, hogy micsoda kaland hősei lettünk ezen a napon.
