„Jobb emberré válok, hogy megismerhetem az Aranyanyukat”

Az egész éves munkám során két ünnepi pillanat van, amikor úgy érzem, bármennyire sűrű is az életem, mégis megáll velem az idő, és olyan hangulatom támad, mint gyerekként a karácsonyi ajándékok kibontásakor. Az egyik pillanat az, amikor megérkeznek tavasszal a Terézanyu pályázat történetei és végre olvashatom őket, a másik pillanat, amikor beérkeznek az Aranyanyu Díj ajánlásai. Harmadik éve olvasom őket és még mindig van bennem egy elemi rácsodálkozás, hogy te jószagú ég, micsoda sorsok vannak és mennyi jó ember akad, milyen fantasztikus nők élnek ebben az országban! - mondja Rácz Zsuzsa író, a Richter Aranyanyu Díj szülőanyja. Állítja, hogy bár sejtette, milyen tartalékok vannak a nőkben, mégis minden évben megdöbben, hogy még az ő képzeletét is felülmúlóan odaadó és önzetlen szakemberek élnek közöttünk.

Nagyon szeretem azt a pillanatot, amikor olyan történeteket olvashatok, amelyektől szó szerint eláll a lélegzetem - mondja. Az idei első lélegzetelállító sztoriból idézni is tudja a kezdő mondatokat: „Nagyon súlyos rendellenességekkel születtem, reménytelen volt, hogy valaha is megtanulok járni. A szüleim bent hagytak a kórházban. (..) A kórházban egy gyógytornász lány talált rám. Miután megismert és megszeretett, előkerítette vér szerinti szüleimet. Próbált segíteni az élethelyzetünkben, így abban is, hogy ha ők nem vállalják a nevelésem adják meg ennek a lehetőségét másnak. Mikor szüleim kimondták, hogy másra bíznának, gőzerővel szülőket keresett nekem (…)

A fenti jelölés természetesen az egykori elhagyott gyermektől érkezett a gyógytornásznőre, akinek köszönhetően a történet főszereplője ma boldog és sikeres életet él. Ennyire regényes történet persze csak módjával akad, mégis szinte mindegyik Aranyanyu-jelölt megérdemelné a díjat, mert olyan kivételes odaadással végzi a munkáját és éli az életét.

Bevallom, - mondja az írónő - a történetekből én elsősorban erőt merítek, mert kisgyerekes anyaként gyakran érzem azt, hogy segítség, képtelen vagyok összeegyeztetni a hivatásomat a családdal, sosincs semmire és senkire elég időm, de amikor olvasom, hogy micsoda terhekkel és teherbírással élnek nők, az mindig erőt ad ahhoz, hogy elhatározzam, mától türelmesebb és önzetlenebb és odaadóbb leszek minden színterén az életemnek. A tavalyi díjátadó gálán, ahol mindenki kisírta a szemét a meghatottságtól, az egyik újságíró kollégám azt találta mondani és én mélyen egyetértettem vele, hogy  azért is jó ez a díj, mert úgy érzi, már attól jobb emberré válik ő maga is, hogy megismerheti az Aranyanyukat…