Már láncszem szeretnék lenni

Tavaly úgy váltunk el, hogy ősztől indulhat az első tanév a megálmodott waldorf iskolában, ahol autista és nem autista gyerek majd együtt tanulhat. A két autista fiút nevelő, mérnökből lett pedagógus, a 2012-ben Richter Aranyanyu közönség Díjas Kovács Adrienn ma úgy látja, túl sokat vállalt és valósággal belebetegedett az álmába.  Egy ideig úgy érezte elkeseredésében, hogy a hitét elvették, a szívét összetörték. De ősztől megint új időszak kezdődik náluk, sok figyelmeztető tapasztalattal, kisebb személyes felelősségvállalással, de változatlan elköteleződéssel.

„Utólag most már nem szeretnék senkit sem okolni, hibáztatni azért, amiért így alakult! Alapvetően nekem kellett volna másképpen csinálnom, túl sokat vállaltam és rosszul mértem fel, hogy mennyit bírok.”- kezdi Adrienn a beszélgetésünket, amit aztán sokszor megismétel, miközben az elmúlt év történéseit idézi fel.

Az érdi Waldorf Iskola története igazi „self-made woman” sztori, csináld magad volt a javából, ami ennek a fajta a személyiségközpontú iskolatípusnak az esetében nem tűnik még rendkívülinek. A különlegessége az volt a projektnek, hogy Adrienn belátva, hogy két autista fiának nem talál megfelelő iskolát, ahol egészséges gyerekekkel együtt tanulhatnak, nem csak átképezte magát eredeti szakmájából, de iskolaalapításba is fogott.

Létrehozta és vezette a Más-Forma Egyesületet. Az egyik anyuka kijárta, hogy megkapjanak egy állami tulajdonban lévő épületet, majd az időközben hozzájuk érkező önkéntesekkel együtt felújították azt. Egymásra találtak az érintett családokkal és tavaly ősszel végül elindulhatott az első tanév. A tetőtérbe befogadtak egy óvodai kezdeményezést, szülőcsalogató programokat szerveztek. Év végén 10 gyerek kapott bizonyítványt, hivatalosan mindannyian a veresegyházi Waldorf Iskola magántanulóiként.

A történet mementóiként jóval nagyobb ismertséget és még több önkéntes segítőt hozott néhány fontos média megjelenés, interjú is. Sokáig nagyon jó hangulatban, lendületben folyt az élet az iskolában és a körül. Februárban sikeres jótékonysági koncertet rendeztek Gerendás Péter felajánlásának ötletére építve, amelyhez később Kulka János és Vekerdy Tamás is csatlakoztak.

 „De a Waldorf iskolák legfontosabb három lábát, a szülői, a szellemi (pedagógiai) és a fenntartói lábakat valahogy nem sikerült megerősítenem”- meséli Adrienn.

Egy személyben volt szülő, egyesületvezető és tanító is, ami megbosszulta magát. A rengeteg adminisztráció, a hatalmas vezetői, pedagógusi és pénzügyi felelősség, és a szülői, személyes kihívások együtt napi 4-5 óra alvást engedtek. Ez idő alatt, látva már azt, hogy nagy ára lehet a hajtásnak, szerette volna az iskolával járó feladatokat megosztani, de próbálkozásai nem jártak eredménnyel. Ma már úgy látja, valószínűleg ő maga is erőtlen volt ebben a kísérletben. Addigra talán túlságosan meggyőzőnek mutatkozott az igás ló szerepben. Mindennek az lett az ára, hogy közvetlenül a koncert utáni hétvégére, egyszerre betegedett le Adrienn és az egyetlen alkalmazottként dolgozó segítője, pedagógiai asszisztense is. A kényszer tanítási szünet aztán vitát generált a családok körében, és a konfliktus odáig vezetett, hogy Adrienn úgy döntött, átadja a feladatokat, de immáron véglegesen.

Az egyesületet végül átvették az ottmaradt szülők, ő maga pedig egy váratlanul jött felkérésre igent mondott. Szeptembertől osztálytanító és gyógypedagógus lesz a Veresegyházi Waldorf Iskolában, ahol a gyerekei is folytatják a sulit.

„Úgy látom, hogy hibáztam, amikor nem tudtam nemet mondani, és azt hittem, hogy az elköteleződés egyenlő az önfeláldozással. Ez az én felelősségem, és tudom, hogy senki nem akart rosszat sem nekem, sem másnak, csak későn ismertem fel a határaimat. Bízom benne, hogy itt másképpen tudom alakítani az életünket, most már láncszem szeretnék lenni. Itt van egy kiépített rendszer, egy erős szülői támogató közösség, nem kell az alapoktól kezdenem. Jövő héten már táboroztatok, éppen egy görög témájú hétre készülök! - teszi hozzá Adrienn.

A kérdésre, hogy miből tud erőt meríteni az új feladathoz egy mások szemében talán kudarcosnak tűnő történet után, azt feleli, hogy most tudatosan próbál lassítani.

„Nagyon sokat köszönhetek az elmúlt éveknek, a saját önismereti tapasztalataimon túl is. Tudom, hogy az érdi iskola megy tovább és jó kezekbe került, így könnyebb elengedni is. És a legfontosabb, hogy fantasztikusan sok izgalmas embert ismertem meg ebben a kalandban, akiktől sokat kapok ma is!  Például bármikor olvashatok egy verset, ha szükségem van rá,  Sávolyi Rita, Zengeteg Rengeteg c. kötetéből. A hozzám hasonlóan átképzett, grafikusból lett szociálpedagógus anno még önkéntesnek jelentkezett hozzánk, majd egy autista kisfiúval történt találkozása lenyomataként született meg ez könyv, amit szeretettel ajánlok másoknak is. Vagyis ma már nem csak egy utat látok, és főleg, nem csak magamat látom rajta, hanem másokat is! Az apósomnak -  aki nagyon sokat segített anyagilag, érzelmileg is,  amikor rászorultam - teljesen  igaza van abban, hogy az elmúlt időszak munkája sem volt haszontalan, hiszen ettől mégiscsak új utak nyíltak meg!”