Máris feledhetetlen élményekkel lettem gazdagabb

Már a hír hallatán, hogy jelöltek és bekerültél a Richter Aranyanyu Díj döntőjébe, pityeregtél egyet. Milyen érzés volt megtudni, hogy valaki máris Aranyanyunak tart téged, és a zsűritől is esélyt kaptál a tizenkét döntős egyikeként?

Igazából nem is tudom felidézni, hogy az öröm, a meghatottság, vagy az első sokk könnyei voltak-e. Amikor letettük a telefont, félórán keresztül csak néztem magam elé, folytak a könnyeim, el sem hittem, hogy ez velem történik. Utána persze telefon keresztbe-kasba, és azonnal több száz kérdésem is támadt, ami szintén jellemző rám.

Alapos vagy?

Igen, a pacemakerrel éléshez és főleg a készülékkel futáshoz hozzátartozik az, hogy körültekintőnek kell lennem, minden részletre oda kell figyelnem. Amióta ráadásul sokan követnek, figyelemmel kísérik, hogyan futok, más betegek is fordulnak hozzám tanácsért, már nem csak magamért vagyok felelős, jó példát szeretnék mutatni. Ehhez pedig hozzátartozik az, hogy szigorú orvosi felügyelet mellett sportolok, és mindenkit erre biztatok. Az életem - amiért volt idő, hogy nem sokat adtak volna az orvosok - bizonyíték, hogy a betegség nem akadály, hanem hatalmas motiváció, hogy az ember megmutassa, teljes értékű tud lenni minden területen, de a felelőtlenségnek, őrültségnek itt nincs helye.

Belefér két mondatba az út, ami a félmaratonig vezetett?

Négy és fél éves voltam, amikor először megműtöttek, mert olyan rendellenességgel születtem, amit csak egy nyitott szívműtéttel lehetett orvosolni. Az első műtéttel Moravcsik doktor úr adott nekem esélyt az életre, majd Merkely doktor úrtól kaptam a második esélyt, hisz a ritmuszavarom miatt pacemakert ültettek be nekem.  Mindketten támogatnak, örülnek, büszkék rám, én pedig nem csupán felnőttem, de „aktív” sportoló is lettem. Az orvosaim mellett a szüleimnek, a férjemnek és a gyerekeimnek tartozom hálával, ők mindig mindenben mellettem állnak és számíthatok rájuk.

Pacemakered mióta van?

Az első műtét után a kislányok szokásos életét élhettem, jártam óvodába, iskolába, viszont fiatalkoromban kialakult egy olyan ritmuszavarom, ami miatt újra műtétre került sor, és most már több mint húsz éve megkaptam az első pacemakerem, a mostani kabalámat. Elmondhatom, hogy közel negyven év után szinte hazajárok a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikára.

Úgy tudom, sokáig nem beszéltél nyíltan a betegségedről, majd egyszer csak felvállaltad, és kinyílt a világ.

Az elmúlt huszonnégy évből húsz éven keresztül nem beszéltem a betegségemről. Sok negatív élmény ért, így arra a döntésre jutottam, hogy a szűk családon, közeli ismerősökön kívül inkább hallgatok róla. Megtapasztaltam, hogy a betegség miatt az élet minden területén, a gyerekvállalástól a munkahelykeresésen keresztül nagy mínusszal indultam, jobbnak láttam rejtegetni a titkomat. Majd kaptam egy felkérést, hogy beszéljek egy kongresszuson egészségügyi dolgozóknak arról, min mentem keresztül, és ezután megtört a jég. Ma már jó érzéssel tölt el, hogy nekem van valamim, ami csak az enyém, és ebből a pluszból tudok meríteni a saját hétköznapjaimban, és ebből tudok adni másoknak is.

Szerinted mi fog változni a Richter Aranyanyu Díj gálája után az életedben?

Nagy izgalommal várom milyen változást hoz a díjátadó gála az életemben, egyet biztosan tudok: futok tovább, feledhetetlen élményekkel és sok kedves, új ismerőssel gazdagabban.