„Azt, hogy én most interneten keresztül, laptopon írhatok nektek, nagyon nagy munka árán tudja nekem megadni. Átszámolva, tíz ügyeletben töltött éjszaka, plusz egy hét rendes délutáni műszak. A reggeli tojásomat sem tudnám megenni, ha nem ő kapta volna egy betegtől, akihez éjjel-nappal járt injekciózni, két munka között.” – írja egyik jelölőnk az édesanyjáról, aki asszisztensként dolgozik egy rendelőben. Nem ő az egyetlen, aki látja és elismerésre méltónak tartja, hogy édesanyja nemcsak a családban tesz meg mindent szeretteiért, hanem a munkáját is ugyanolyan odaadással végzi.
„Azt, hogy én most interneten keresztül, laptopon írhatok nektek, nagyon nagy munka árán tudja nekem megadni. Átszámolva, tíz ügyeletben töltött éjszaka, plusz egy hét rendes délutáni műszak. A reggeli tojásomat sem tudnám megenni, ha nem ő kapta volna egy betegtől, akihez éjjel-nappal járt injekciózni, két munka között.” – írja egyik jelölőnk az édesanyjáról, aki asszisztensként dolgozik egy rendelőben. Nem ő az egyetlen, aki látja és elismerésre méltónak tartja, hogy édesanyja nemcsak a családban tesz meg mindent szeretteiért, hanem a munkáját is ugyanolyan odaadással végzi.
Balatonboglár, Őriszentpéter, Kecskemét, Monostorpályi, Jászberény, Ács, Budapest, Gyula, Pécs, Miskolc, Szedres, Orosháza… és még sorolhatnám. Itt laknak az Aranyanyuk. Legalábbis azok, akikről a beérkezett jelölések alapján eddig tudunk. Két hét telt el az Aranyanyu Díj meghirdetése óta, ez alatt az idő alatt több mint száz jelölést kaptunk. Eddig a legtöbbet a pedagógus kategóriában, de szép számmal gyűlnek az egészségügyi szakdolgozókról és az orvosnőkről szóló történetek is.
Naponta dolgozzuk fel az ajánlásokat, olvassuk az írásaitokat, gyűjtjük az idézeteket. Próbáljuk elképzelni, vajon milyenek lehetnek azok a nők, akikről meséltek? Azok az óvónők, akik miatt öröm oviba járni, tanító nénik, tanárnők, akik a betűvetésen, szaktárgyi ismereteken túl valami sokkal többet adnak: „Ráadásként szeretném elmesélni, az előző osztályától való búcsúját. A gyerekek készültek egy kis műsorral. A műsor végén, az amúgy rettenetesen cserfes, eleven osztály, percekig csendben, fegyelmezetten állt, és le nem vették tekintetüket a tanító néniről. Így köszöntek el és köszönték meg a négy év munkáját. Nehéz feladat őt leírni és szavakkal bemutatni. Én mint szülő nagy-nagy köszönettel tartozom Neki, mert a nagyobbik fiamnak már akkora tarisznyája van az élethez, amit máshol biztosan nem kapott volna meg.”
Vajon hány évesek, milyen lehet a hangjuk azoknak a nővéreknek, védőnőknek, szülésznőknek, akik minden kérdésre válaszolnak? Mi adhat erőt annak a nőnek, aki lelkiismeretes, önzetlen törődésével levélírásra késztetett egy idős férfit?
„Három hónap után hagytam el a kórházat, járókerettel sétálva. Az eredményt az orvosok és ápolók is rendre megcsodálták. Ez a „csoda” a dolgok szakmai része. Számomra a lényeg az ő emberi magatartása. Kezdettől úgy kellett bánni velem, mint egy csecsemővel. Ő mindent megtett, hogy ezt ne vegyem észre. Észrevétlenül segített az öltözködésben, kezdetben a tehetetlen mozgásomban. Figyelt a gyógyuló sebeim kötözésére. A kórház jóvoltából hazatérésem után is megkeresett, hetenként kétszer, foglalkozott velem, mert már „segédeszköz” nélkül is jártam, de a stabil járást még tanulni kellett. Összesen pontosan háromnegyed évet töltött velem, lelkiismeretesen törekedve arra, hogy ismét teljes embernek érezhessem magam. Sikerült!”
Milyen azoknak az orvosnőknek a kézfogása, a mosolya, akik már megjelenésükkel, kisugárzásukkal is gyógyítanak? Akik eloszlatják a félelmet, reményt adnak, önmagunkért küzdeni tanítanak?
Ahogy az idő telik, úgy dőlnek meg, kuszálódnak össze a fejünkben összeállított, egyelőre még csak képzeletbeli rangsorok. Mert mindig érkezik egy írás, ami más, ami új és minél többször elolvassuk, annál több színt fedezünk fel a régiekben, egy gesztust, amiért szeretni lehet, egy jellemvonást, ami csodálatra késztet. Van még idő: írjatok, jelöljetek! Mi pedig megígérjük, hogy hamarosan megosztjuk veletek a történeteket és azon leszünk, hogy minél több emberhez eljusson az Aranyanyuk híre. Hogy megjutalmazzuk és minél több emberrel megismertessük azokat a köztünk élő hősnőket, akik szinte láthatatlanul végzik a dolgukat, ám nélkülük talán megállna, de mindenképpen szegényebb lenne az élet. Akiknek, ahogyan azt az egyik jelölő írja orvos anyósáról, aranyból van a szívük:
„Úgy érzem, rengeteg ereje van. Mert valahonnan egész mélyen, a szíve mélyéből szereti azt, amit csinál. Pedig az ő napjai is csak 24 órából állnak. Láttam már fáradtnak, de elcsigázottnak sohasem. Varázslatos, ahogy felnevelte a három fiút, közben máig maximális gondoskodást nyújt a rendelőben, a családban. A kislányunk születése utáni embert próbáló hetekben édesanyám és a párom mellett ő volt a legnagyobb támaszom.”