Nagyon hálás vagyok, hogy itt dolgozhatom

Mivel foglalkozik egy onkopszichiáter?

Ez egy fejlődőfélben lévő tudományág. Gyakorlatilag a daganatos betegséget kísérő összes pszichés jelenséggel foglakozunk. Kapcsolatban vagyunk beteggel, a gyógyításban résztvevő stábbal és természetesen a beteg hozzátartozóival is.

Ez mitől speciálisabb terület, mint általában a pszichiátria?

Amikor valaki megtudja magáról, hogy daganatos betegsége van, akkor az a pillanat egy olyan lelki csapás számára, melyet nem sokszor él át az ember életében. Ez egy óriási krízis, mely akár lehet egy pozitív sorsfordító esemény is. Szerencsére sokszor előfordul, hogy ezt a sokkot egy pozitív szemléletváltás követi.

A pszichiátrián belül hogy került pont ezzel a területtel kapcsolatba? Volt személyes indíttatásod is amikor eldöntötted, hogy ezzel szeretnél foglalkozni?

Hosszú ideig pszichiáterként, majd gyermekpszichiáterként dolgoztam. Amikor elkezdtem érdeklődni az onkopszichiátria iránt, olyan szerencsés helyzetbe kerültem, hogy Dr. Muszbek Katalintól, a Magyar Hospice Alapítvány elnökétől tanulhattam. Személyes indíttatásom is volt, hiszen a családomban is vannak daganatos betegségben szenvedők. Egyszer csak úgy éreztem, hogy nekem itt tennivalóm van. A tíz év alatt, amióta ezzel fogalakozom, egy nap sem telt el úgy, hogy azt gondoltam volna nem volt értelme.

Mit kapnak a betegek a csoportos és egyéni terápiákon? Hogyan tudsz segíteni nekik?

A csoportban kapnak egy közösséget, ahova tartozhatnak, és azt érezhetik, hogy nincsenek kirekesztve. Nagyon magányos tud lenni az ember a betegségében, és nagyon tud félni. Ezek a közösségek oldják a félelmet, mindenkinek ugyanaz a problémája, ugyanaz a célja. Az a csodálatos, hogy a betegség hozza össze az embereket, de utána az egészséges témák felé kalandozunk. A csoportokon bár azért jövünk össze, mert közös ügyünk a betegség, egy idő után már a családi élethelyzetekről, a konfliktusokról, a mindennapi életünkről beszélgetünk. Amikor bejönnek a csoport tagjai egy terápiára, akkor még betegek, amikor kimennek, akkor már ugyanolyan emberek, mint a többiek. Ezt az érzést, a mindennapok érzését szeretnénk visszaadni, hiszen így elvész a betegségtudat.

Neked mit adnak ezek a csoport foglakozások?

Én minden alkalommal tanulok, nagyon hálás vagyok, hogy itt dolgozhatok. Minden csoportnak meg szoktam köszönni, hogy befogadnak engem, hiszen én vagyok az egyetlen közöttük, aki nem daganatos beteg.

Hogyan tudsz a daganatos betegek családtagjainak segíteni?

Nagyon sokszor úgy érezzük, hogy velünk is előfordul ugyanaz, ami egy rokonnal megtörtént. Egy kicsit mindenkiben benne van a félelem. Nehéz elszakadni a szüleink, vagy felmenőink sorsától, nehéz újat tervezni. Szívesebben másoljuk az előttünk lévő mintát, mintsem, hogy új utakat felfedezzünk fel és éljük saját életünket.

Mikor van sikerélmény egy ilyen terápiában?

Amikor a páciens azt tudja mondani, hogy elégedett. Hogy neki mi jó, azt ő tudja eldönteni, a cél az, hogy ő jobban érezze magát. Amikor elengedek valakit, nem szakad meg a kapcsolatunk, az új út megtalálása a következő tennivaló.

Milyen kudarcélmény érhet, és azokat hogyan lehet feldolgozni?

Folyamatos kudarcélmény, hogy nehezen érjük el a betegeket, kevés a szakember is, de sokan nem találnak rá erre a segítségre. Előfordul néha, hogy nem találjuk meg a közös hangot és az is igaz, hogy nem alkalmas mindenki a pszichoterápiára.

Egy hosszú nap után hogyan tudod letenni mindazt, ami a kórházban történt veled?

Előfordul, hogy otthon is gondolkodom a napközben történteken. Az évek során kialakult egy rutin, és igyekszem otthon a családommal lenni és a gyerekeimre koncentrálni. Szeretek a természetben lenni, és futni is szoktam, ez elég jól kikapcsol. Alapvetően azonban aki ilyen jellegű hivatást választ, azt mindentől függetlenül sokat foglalkoztatja a téma. Ez egy nagyon nehéz, de felemelő munkahely. Itt mindenki az életéért fut, a páciensek nagyon motiváltak arra, hogy változtassanak az életükön, ezt szeretem benne a leginkább.