Slambuc 55 főre

Rendszeresen látom, hogy lájkolod, kommenteled, követed a Terézanyu és Aranyanyu oldalak facebook bejegyzéseit.

Igen, folyamatosan olvasom az általatok ajánlott cikkeket és a Terézanyu pályázat írásait. Rengeteg életút-történet van a fejemben, de sajnos magam nem tudok jól írni, ezért inkább csak élvezem másokét.

Az általad megálmodott, létrehozott, majd állami támogatás nélkül, pénz híján megszűnt tanoda történetét is megírnád, ha tudnád?

Inkább a gyerekekét! Nagyon sok személyes kötődésem van hozzájuk, nekik köszönhetek mindent. A nehézsorsú gyerekek elkallódását megakadályozni képes tanodát tavaly óta „átmentettük” úgy, hogy most tanulószobások azok a gyerekek, akikkel foglalkozni szeretnék. Én a 7. és 8. osztályosokkal vagyok legtöbbet, pont azért, hogy minél nagyobb esélyük legyen továbbtanulni. De fontos, hogy magam nem vagyok tanár, és a helyzetem igazi kuriózum, hisz a megyében talán én vagyok az egyetlen főállású gyermekvédelmis. Ragaszkodott hozzám az igazgatóm, akinek a szemlélete igazi ajándék. Kérhetett volna rendőrt is, de engem kért. Lehet, hogy szerénytelenül hangzik, de a közös munkánk eredménye, hogy igazi béke van az iskolánkban.

Jól sejtem, hogy ez nem egy klasszikus 8 órás állás?

Jól, de én ezt így szeretem csinálni. Reggel fél 8-ra bent vagyok és 4-5 óra fele érek haza. Kivéve, ha még családlátogatásra is megyek. Napközben olykor rendhagyó osztályfőnöki órákat is tartok, például a gyerekjogokról. De a gyerekekkel vagy családokkal való kapcsolattartást nem lehet igazán munkaidőhöz kötni. Van olyan egykori diákom, akinek a második ballagására voltam most hivatalos. Ezen az ünnepi napon a családjából senki nem volt ott. És otthon se víz, se villany nincs náluk. De ez a srác mégis kitartóan és eredményesen tanul. Hogy maradhatnék én otthon egy ilyen alkalommal? Tudja, látja, hogy van, akinek fontos az, amit ő elért, akinek nagy örömet okoz a sikereivel, és tudom, hogy ez az örömszerzés is hajtja tovább.  Mondtam neki, hogy a diplomaosztójára szeretnék meghívott lenni!

Minden kirakott fotódról süt, hogy mennyire büszke vagy ezekre a srácokra! Nagyon pótanyus, vagyis Aranyanyus a szereped, akár egy hintaágyban ülsz köztük, akár egy bolondballagáson…

Hogyne lennék büszke, amikor most is van egy fiúcskám, aki anno a tanodába 3,1 átlaggal került, most meg 4,1 lett és elnyerte a „Szorgalmas Hangya Díj”-at és már messziről kiabálja nekem boldogan a folyosón, hogyha ötöst kapott! Nekem ezen az úton kell mennem, nincs mese. Szabad kezem van a gyerekekkel, szeretem őket és látom, hogy mire képesek. A régi tanodásokkal is tartom a kapcsolatot, most júniusban slambucparti volt nálunk otthon a kertben. 55 főre készítettük a tésztát, bár nem volt teljes a létszám.

A felnőttekkel, a tanárokkal milyen a kapcsolatod?

Mostanában az foglalkoztat nagyon, hogyan lehet a tanároknak hatékony esetmegbeszélést tartani, mivel nem könnyű rávenni őket arra, hogy elmondják a saját tapasztalataikat. De most ezzel is próbálkozom, ez is örömteli kihívás. Ahogyan az is izgalmas volt, hogy az egyik szomszéd faluban felkértek, tartsak az ott élő roma felnőtteknek mentálhigiénés képzést. És ami igazi élmény volt, bevallom, hogy az egyetemista fiam is bevonódott kicsit a munkába.

Tavalyi beszélgetésünkkor vették fel éppen a pszichológia szakra. Micsoda meglepetés, hogy emberekkel szeretne foglalkozni!

Megkérdeztem, hogy van-e kedve belenézni, akár szakmai kíváncsiságból is a közös munkába, és eljött velem. Szívesen fogadták, részt is vett a beszélgetőkörben, és azt láttam rajta, hogy nagyon a helyén van. Azt hiszem jól választott.