"Tisztelem az életet és szeretem az embereket."

Már nem dolgozom a Méhkas Lakásotthonban, de ez nem jelenti azt, hogy elhagytam a gyerekeket. A lakhelyemhez közel, Baján nevelőszülő tanácsadó lettem.

Ez inkább a másik oldal. Jelenleg tehát nem a gyerekek mellett vagy, hanem a szülők oldalára álltál?

Ez a munkám is szorosan kapcsolódik a gyerekekhez. Most a nevelőszülőket támogatom abban, hogy hatékonyan tudjanak a velük élő gyerekeknek segíteni. A gyermekvédelemben elindult egy olyan folyamat, ami a lakásotthonok bezárása felé mutat, a védelembe vett gyerekek többsége nevelőszülőkhöz kerül. Én ezzel még nem teljesen tudok azonosulni.

Ez volt az oka a munkahely változtatásnak is?

Nem csak ezt volt az oka, de a valódi okról nehéz beszélnem. Miután megkaptam a Richter Aranyanyu Díjat, úgy érzem, túl sok támadás ért.

A díjjal gratuláció helyett a támadások jöttek? Ezt megdöbbentő hallani, mit gondolsz, miért így történt?

A valódi okát még nem fejtettem meg. Azt gondolom, hogy ezt a jelenséget szakmai irigységnek, vagy emberi gyarlóságnak lehetne nevezni, de természetesen azt sem zárom ki, hogy én vagyok túl érzékeny.

A segítő szakmában dolgozó szakemberek szükségszerűen érzékenyek, sőt, ha szabad így fogalmaznom, hiperérzékenyek. E nélkül az érzékenység nélkül nem lenne értelme a munkájuknak, hiszen így tudják kiszűrni, hol van a legnagyobb szükség a segítségükre. Idős emberekkel és gyerekekkel foglalkozni különleges elhivatottságot és empátiát jelent. Honnan erednek ezek a képességek?

Tisztelem az életet és szeretem az embereket. A gyerekek - akikkel foglalkozom – többnyire hátrányos helyzetből indultak. Sajnos az ő életük nem úgy indult, ahogy azt ideális esetben elvárhatjuk. Az én kötelességem az, hogy abban segítsem őket, hogy idővel behozzák ezt a hátrányt, egy teljes életet élő felnőtté váljanak, képesek legyenek saját családot alapítani.

Úgy tudom, hogy jelenleg az édesanyád álmát valósítod meg.

Igen. Fontos tudni rólam, hogy egy elég nagy családban nőttem fel, öten voltunk testvérek. Édesanyámnak az volt a vágya, hogy érettségi után jogot tanuljak. Ez sajnos akkor nem valósulhatott meg, hiszen a kisebb testvéreimnek is szakmát kellett tanulniuk, a szüleim nem tudták az anyagai feltételeket biztosítani mindannyiunk számára. Sajnos ez édesanyámnak lelkiismeret furdalást okozott. Most viszont már van lehetőségem újra tanulni, hiszen a gyerekeim is nagyok, sőt, ők is egyetemre járnak, így jelenleg hárman vagyunk a családban egyetemisták. Most vagyok első éves a jogi karon Győrben.

Ez csodálatos. Van az elmúlt időszak mélypontjainak szerepe abban, hogy most kezdted el a tanulást?

Van már három diplomám, de hosszú évek óta készülök arra, hogy a jogot is elvégzem egyszer. Valójában a sikerélmény motivál leginkább, fantasztikus érzés lesz, amikor ezt a kihívást is teljesítem. Sajnos édesanyám már nincs köztünk, de én mégis úgy érzem, hogy büszke lesz rám, amikor a kezembe vehetem a diplomámat.

Mi volt a legnagyobb öröm az életedben az elmúlt évben?

A Richter Aranyanyu Díj kapcsán rengeteg köszönetet és gratulációt kaptam a közösségi oldalon. Egy fiatalember írt nekem, aki életében először nagy nyilvánosság előtt felvállalta, hogy bántalmazott állami gondozott gyerek volt. Rendkívül nehéz időszakban dolgoztunk együtt, sok problémával, köztük a droggal is. Azóta eltelt jó néhány év, saját lábára állt. Úgy mondott nekem köszönetet, hogy kiposztolt egy házat, egy autót, és egy barátnőt, utalva arra, hogy mindent sikerült előteremtenie, amire szüksége van. Fantasztikus érzés volt látni, hogy boldog és elégedett életet él.

A sikereken túl, néha a kudarcokkal is szembe kell nézni. Vissza tudsz emlékezni olyan esetre, amikor saját kurdarcodként élted meg a történteket?

Pályám kezdetén, 2004-ben gyerekeket táboroztattam, ahol megismertem Istvánt. Ez a fiú nem szakellátásban lévő gyerek volt akkor, hanem a szüleivel élt. Sajnos ott, akkor nem vettem észre, hogy őt otthon bántalmazzák, csak később, egy tévéműsorban ismertem fel, ahol azt láttam, hogy a szüleit elítélték. Utána négy évig kerestem őt. Amikor megtaláltam, sikerült magamhoz vennem a lakásotthonba. Jelenleg is azon dolgozom, olyan helyre kerüljön, ahol a legjobb lesz neki.

Van-e valami ötleted arra, hogyan lehetne a társadalomban tapasztalt általános fásultságoz orvosolni? Szerinted igaz az, hogy katalizátorként működnek azok a szakemberek, akik szívvel-lélekkel végzik a munkájukat?

Remélem, hogy így van. Én egy jó ideje nyitott szemmel járok, és keresem azokat a fiatal kollegákat, akik majd utánunk jönnek a sorban. Nagyon fontos lenne, ha a jövő nemzedék már másképp tekintene a gyerekekre, legnagyobb öröm az lenne a számomra, ha azt látnám, hogy pozitív irányba változik a szociális munkások és pedagógusok szemlélete.

Van erre remény?

Tereptanárként is dolgozom, és úgy gondolom, hogy egy utódomat már megtaláltam. A legideálisabb jövőkép, ami előttem lebeg, az az, amikor minden szociális területen dolgozó elhivatottságból választaná saját szakmáját, és nem kényszerűségből.